| 1 | A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára. |
| 2 | Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám. |
| 3 | Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. |
| 4 | Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.) |
| 5 | Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom. |
| 6 | Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. |
| 7 | Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: |
| 8 | Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata? |
| 9 | Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? |
| 10 | Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.) |
| 11 | Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata. |
| 12 | Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. |
| 13 | Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. |
| 14 | Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk? |
| 15 | Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. |
| 16 | Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.) |
| 17 | Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek. |
| 18 | A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak. |
| 19 | Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld. |
| 20 | Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. |
